2013. május 23., csütörtök

Otthont, hazát



Elgondolkodtatok már azon, mit jelent számotokra az otthon vagy a haza? Úgy hiszem, hogy a kettő egymás nélkül nem létezhet. Idézhetjük Tamási Áront is: Azért születik az ember a világra, hogy valahol otthon legyen benne.

Albérletről albérletre költözve érzem át ezt igazán. Pontosabban ennek a hiányát. Anasztázia (a könyvsorozat) pedig csak megerősítette bennem a vágyat, hogy megteremtsem saját otthonunkat, létrehozzuk azt a szeretet-teljes teret, ahol felnőhet a gyermekem, vagy felnőhetnek a gyermekeim. Hogy olyan gyökeret teremtsek, amely valódi gyökér lesz, nem csak annak látszata vagy gyenge mása.

Otthon és haza. Összetartozó fogalmak. Azt gondolom, aki megszületik erre a világra, éljen bárhol Európában, Afrikában vagy Ázsiában, joga kell legyen egy darabka földhöz, egy kicsiny területhez, amelyről elűzni senkinek nincs joga. Szándékosan kerülöm azt a megfogalmazást, hogy az az „övé”, hiszen mi lehet ezen a világon az, amit valójában birtokolhatunk? Ideig óráig bármi, örökké semmi.
De minden embernek, minden családnak, kisebb vagy nagyobb közösségnek kell egy hely, amit nem vehetnek el tőle mások, ahol élhet, és generációról generációra átadhatja ezt a teret az utána jövőknek. Gyermekeknek, unokáknak, s majd azok is ugyanígy továbbadhatják.
Régen ez így volt, aztán a történelem viharai, az eszmékből születő világrendszerek, az embertelen vadkapitalista demokrácia-torzó lebontotta, elseperte ezt a világból.

Nekünk kell ezt újraépítenünk. Sőt, nem is nekünk, nem is másoknak. Nekem. Mindenkinek magának. Nem várhatjuk, hogy megteszik helyettünk.
Ma csak ebben az országban emberek százezrei, talán milliói élnek tudat alatti rettegésben, hogy kilakoltatja őket a bank, vagy elvesztik állásukat, nem tudják fizetni a közműveket, és vagy megfagynak saját lakásukban, vagy elveszítik otthonukat.
Akinek nincs otthona, annak nincs hazája sem. Akinek a hazája nem nyújt biztonságos feltételeket ahhoz, hogy otthona legyen, azt a haza elveszíti. Ha egy országban az emberek többsége így él, akkor az már nem haza, nem nemzet, nem ország többé. Csak egy átmeneti szállás, egy albérlet. Ez pedig hosszú távon egyenlő a haza és a nemzet halálával.

Anasztázia azt mondja, minden embernek biztosítani kell egy hektárnyi földet, hogy ott létrehozhassa családja számára a Szeretet terét. Ahol felépítheti házát, ahol felnevelheti gyermekeit, megtermelheti saját maga élelmét. Ezt a teret pedig örökölhetik a gyermekek nemzedékről nemzedékre. Az ott termelt javakat nem sújthatja semmilyen adó. S ha majd minél többen megteremtik maguknak ezt, akkor nekik valóban lesz otthonuk, hazájuk, s ők igazán elkötelezettek lesznek kisebb és nagyobb közösségük iránt. Legyen az falu, város, megye, vagy nemzet.

Sokat gondolkodom azon, vajon ez a világ rendben van-e így, ahogyan van. Ha szűkebb szemszögből nézem, akkor azt gondolom, nincs rendben. Lehetne sorolni az okokat, miért látjuk így: elszakadtunk a természettől, fennsőbbrendűbbnek gondoljuk magunkat másoknál, kizsákmányoljuk a bolygót, ráadásul élhetetlenné tesszük, háborúzunk egymással, olyan rendszert tartunk életben, ami szembe megy a józan ész diktálta szabályokkal is, az érzéseinkről nem is beszélve. Így nézve semmi sincs rendben. Lehet szidni a bankokat, a kormányt, az Uniót, a kisebbségeket, a szélsőségeket, a velünk nem egyformán gondolkodókat. Nem jutunk vele semmire.
Azonban ha nagyobb intervallumban és tárgyilagosabban nézem, azt gondolom, hogy a világ így van rendben, ahogyan van. Ha úgy vesszük, hogy semmi nem véletlen, minden dolog valaminek a következménye, akkor semmiféle hiba nincs a rendszerben. A világ csupán olyan, amilyenné mi, emberek tettük. És majd eztán is olyanná lesz, amilyenné tenni fogjuk. Hiszen mi akartunk elszakadni a természettől, mi zsákmányoljuk ki a bolygót és pusztítjuk ki a fajokat, mi szavazzuk meg a kormányainkat, mi éltetjük ezt az egész rendszert azzal, hogy nem teszünk semmit, ami ezt megváltoztatná. Hátra is lehetne dőlni a karosszékben, és hagyni, hogy a dolgok folyjanak a maguk medrében.

De az ember nem azért születik a világra, hogy elégedetlenkedjen vele, bosszankodjon rajta, vagy éppenséggel tétlenül ücsörögjön. Az ember azért születik a világra, hogy ott tegyen is valamit. Van, aki csak önmagáért tesz, van, aki csak a családjáért, van aki mindenkiért szeretne tenni valamit – vagy legalábbis sokakért.
Önmagunkért, vagy csak családunkért tenni valamit fontos dolog, de ha megállunk ezen a határon, akkor megint csak ott tartunk, hogy kiszakadunk az egészből, önzőkké válunk, nem pedig együttműködőkké. Aki nem ismeri fel azt a törvényt, hogy a világ egyensúlyi állapotra törekszik, és egyformán kell tenni önmagunkért, családunkért és másokért is, tehát nem mehet egyik a másik rovására, annak még sokat kell tanulnia a világról.

Elmondhatom, mit gondolok a világról, de ítélkezni nincs jogom felette. Másokat ösztökélni arra, mit tegyenek, nem sok értelme van, hiszen mindenki csak önmaga tetteiért felel. A többség amúgy is hajlamos arra, hogy másokat utasítgasson, míg maga nem tesz semmit, s ezáltal a csodát is másoktól várja el, nem önmaga cselekedeteitől.
Pedig csodák igenis vannak, de csak és kizárólag akkor, ha teszünk is értük. Minimum gondolunk rájuk, de néha ennél azért több kell.

Sosem volt sok pénzem. Nincsenek gazdag szüleim vagy rokonaim, amit örököltem volna, azt is elvették tőlem. Eleinte bosszankodtam rajta, ma már úgy gondolom, oka volt, hogy így történt.
Álmaim mindig voltak. Mesélhetnék róluk sorban, hogy mi tűnt hihetetlennek, s valósult meg mégis – régebben nem tudtam, hogyan sikerülhetett, ma már egyre jobban sejtem.
Álmaim ma is vannak. Kicsik, nagyok és óriásiak. Hiszek bennük. Mindig ez a kezdő lépés. Pontosabban a hit már a második. A legfontosabb, hogy legyen álmod. Lehet sok is, kevés is. A második, hogy bármi történjék is, higgy bennük! Nem folytatom, mert erről tucatnyi könyv és film szól. Csak oda kell figyelni rájuk.

Otthonról és hazáról álmodom.
Elegem van abból, hogy albérletről albérletre kell költöznöm. Nem fogadom el azt, hogy sok millió, vagy életen át kifizethetetlen bankkölcsön kelljen ahhoz, hogy egyáltalán egy hajlékod legyen, ahol a rendszer rabszolgájaként kell élned.
Egy darabka földről álmodom. Jó volna egy hektár, de beérem kisebbel is. Ahol van egy kis veteményesünk, hogy ne kelljen hipermarketek szemeteit ennem. Ahol én magam ültetem a magot, gondozom a palántát, felügyelem a kiscsirkét. Ahol a földön két lábon állva, vagy a fűben hanyatt fekve azt érzem, hogy otthon vagyok.
Ahol én magam a két kezemmel építhetem meg a házamat, és nem szól bele bárki, hogy az milyen legyen. Mert nem bárki fog benne élni, hanem én.
Ahol felnőhet a gyermekünk, ahol a darabka föld egyik szegletén majd engem is eltemethetnek. Nem kőlapok alá, hanem egyszerűen csak a földbe. Ahol majd ott, ahová eltemetnek, egy szép nagy fa fog nőni, mondjuk egy gyümölcsfa. És majd az ükunokák erről a fáról fognak gyümölcsöt szakítani, és az ő ükunokájuk is. Nem síremléket akarok, hanem továbbadni az életet. És még ezt is sorolhatnám.

Amikor ilyen otthonom lesz, ilyen házam lesz, akkor igazán elmondhatom majd, hogy van HAZÁM. Az a darabka föld a hazám része. S tudom, hogy az otthonomat nem akarja elvenni majd a hazám tőlem. Sem törvényekkel, sem bankokkal, sem elvekkel. És nem akarja majd elvenni sem a gyerekeimtől, sem azok gyerekeitől.
Az ilyen emberek fogják igazán szeretni a hazájukat.

Otthont, hazát szeretnék. Magamnak, a családomnak és másoknak is. Mert mit érek én, ha nincs család? Mit ér a család, ha nem egy közösség része? Kicsié vagy nagyé.
Nem várat vagy erődöt akarok építeni, ahonnan kizárom a világot. Szeretném, ha minél több embernek lenne ilyen otthona és hazája. Ha az én otthonomból átköszönhetnék a többi ugyanilyen otthonba. Ahol ezek a családok közösséggé kovácsolódnának újra. Ahol együtt építhetnénk fel egymás házait, ahol a gyerekeink együtt játszhatnának, és még lehetne sorolni…

Nem folytatom, mert már így is hosszúra nyúlt. Mindenki álmodja tovább, higgye tovább a saját szájíze szerint. S mindenki maga tegyen ezekért az álmokért. Egyedül, vagy másokkal karöltve. Mert együtt minden sokkal könnyebb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése